(...) Félig megfordultam. A szemébe néztem, és nem tudtam, hogy mi legyen már megint. Ismét letaglózott gyönyörű mosolya amikor a szemébe néztem. Aztán puszit adtunk egymásnak, hiszen mi barátok vagyunk. Az ölelés nem maradhatott el, csak félve félig, aztán újra félve és újra csak félig, mert a másik kezével a biciklit tartotta, amellyel rengetegszer láttam már. Nem találtam a helyem, és Ő elindult. Mintha a világvégére menne, annyira fájt, pedig tudtam, hogy hamarosan láthatom még.
- Jössz akkor pénteken? - kérdezte miközben rám nézett leírhatatlan szemeivel.
- Hát persze, hogy megyek! - válaszoltam.
Hátat fordítottam, és elindultam az ajtó felé. Mire az ablakhoz értem már nem láttam sehol, csak bámultam a végtelenbe vesző utat. Forróságot éreztem a szemeim körül, sírtam talán.
