(Paramparya.INFO, 2006. augusztus 4.)
Az eső még szintén, és a világ sem javul. Az értékek egyetlen mezsgyén, a megsemmisülés kitaposott útján bolyonganak. Mi is csak állunk. Bár hiszünk még amiben lehet, keressük azt ami még menthető: mi magunk, s azt ami lényünkben nyugszik és ami sokaknál elveszett, az ami mindig volt. Tenyerünkben az élet, az álmokat pedig már rég eladtuk. Messziről kerüljük a tündérmeséket.
"A világ téged sem szeret" - mondhatnám, ha bárminek, ami dekadens látnám valamifajta értelmét. Ehelyett sokkal szimpatikusabb, hogy megvetem azt, ami van, és tudom, hogy ő is megvet engem. S ezekben a pillanatokban újra felüti arcát a feszültség. A feszültség, amivel mindent lehet, és mindent kell. De a menekülést nem választhatod. A nyugalom mindig a középpontban van, ehhez pedig át kell még törnünk, törnöm rengeteg falat. Szemben az árral. S csak remélhetjük, hogy egyszer megértünk mindent. Újra villámlik.
