(Paramparya.INFO, 2007. február 13.)
A mai tudomány a modern ember számára több szempontból izgalmas perspektívákat dolgozott ki. Nagyzási hóbortjában mesterséges intelligenciákat, bolygórendszerek meghódítását, világbékét, sőt majdan "Nagy Reccsben" összeomló világegyetemből egy féregjáraton keresztül más, sokadik dimenzióba történő megmenekülést vizionálva. Ezen fikciók megalapozatlanságát és komolytalanságát sok oldalról lehet bizonyítani, azonban időnként születnek olyan meglepő felvetések is, amelyek megfelelő továbbgondolás esetén a szcientizmust is kivezethetnék a saját maga által megteremtett, egyébként áttörhetetlen keretei közül, esetleg előkészítve bizonyos tradicionális arculat felvételére képes tudományok kialakulását. Természetesen nem a modern tudományok védelme, vagy túlértékelése a cél, sokkal inkább egy lehetőség arra vonatkozóan, hogy a jelenlegi korszak a tudományok szempontjából hogyan érhetne méltóbb véget.
A tudományok közül elsősorban a kvantummechanika egyes irányzatai mutatnak fel igen rugalmas gondolkodásmódot. Elméleteik szokatlanságát mutatja, hogy ezek következményeit még az ezzel foglalkozó fizikusok jelentős része sem meri végiggondolni, ugyanis a tudatuktól függetlenül is fennálló objektív világ létezését és vizsgálhatóságát kellene kétségbe vonniuk. A kvantummechanikai kérdések vizsgálata során felállított paradoxonok a kvantummechanika ún. koppenhágai értelmezésére mennek vissza. Ezt Werner Heisenberg határozatlansági relációja alapozta meg, amelynek lényege, hogy minél pontosabban ismerjük valamely részecske helyét, annál kevésbé pontosan tudhatjuk meg impulzusát és viszont. Ennek a tételnek a következményeit maga Heisenberg így fogalmazta meg: "Elvileg lehetetlen, hogy a jelent minden részletében megismerjük." A koppenhágai értelmezéshez kapcsolódó kísérletekből a fizikusok egy része arra a következtetésre jutott, hogy egy objektum megfigyelésének ténye megváltoztatja annak állapotát. Ezért vethette fel Sir Arthur Eddington, hogy ugyan nem hisz a neutrínóban, de nem meri azt kijelenteni, hogy a kísérleti fizikusokban nincs meg a kellő leleményesség ahhoz, hogy létrehozzák a neutrínót. A helyzet érzékeltetésére egy példát hoz fel, amelyben egy szobrászművész állítása szerint, egy márványtömbben emberfej-forma található. És bár ez képtelenségnek tűnik, a művész lefaragva a márványtömb fölösleges részeit felszínre hozza az elrejtett alakzatot. Egy tudománytörténész, John Gribbin, Eddington felvetéseire a következőképpen reagált: "Lehetséges, hogy az atommag, a pozitron és a neutrinó nem is léteztek mindaddig, amíg a kísérleti fizikusok meg nem találták a megfelelő vésőt, amellyel aztán feltárták milyenségüket... A mérési eredmények részecskék létezésével történő értelmezése azonban csak a tudatunkban van jelen, így előfordulhat, hogy nem több szisztematikus érzékcsalódásnál... Ha nem tudjuk megmondani, mit csinál egy részecske, amikor nem nézünk rá, akkor még csak abban sem lehetünk bizonyosak, hogy létezik-e egyáltalán ilyenkor, így jószerével akár azt is kijelenthetjük, hogy a XX. századot megelőzően sem atommagok, sem pedig pozitronok nem léteztek, hiszen 1900 előtt senki sem látott efféle képződményeket." A határozatlansági relációból kiinduló megfigyelések középpontjában a tudatos megfigyelő szerepe áll, amikor az a mikrovilágban lezajló eseményeket akarja megállapítani. A kérdés egyik legismertebb illusztrációját Erwin Schrödinger dolgozta ki, az 1930-as évek közepén és Schrödinger macskája néven vált ismertté. Elképzelése a következő volt: egy dobozban egy élő macska, egy radioaktív forrás, egy detektor, amely a radioaktív bomlásból származó részecskéket érzékeli, és egy valamilyen mérget tartalmazó üvegfiola található. A radioaktív anyag egyetlen atomjának elbomlását a detektor érzékeli és egy olyan folyamatot indít meg, melynek során a méreg kiszabadul és megöli a macskát. Ha nem következik be radioaktív bomlás, a macska életben marad. Mivel a radioaktív bomlás tökéletesen véletlenszerűen bekövetkező jelenség, ezért a kísérlet kimeneteléről addig nem szerezhetünk tudomást, amíg a dobozt kinyitva bele nem nézünk. Az értelmezés szerint, amíg nem nézünk bele a dobozba, addig a radioaktív bomlás meg is történt és nem is, a méreggel töltött üvegfiola össze is tört és nem is, a macska él is és el is pusztult. Nem tudjuk, mi történik a dobozban, amíg bele nem nézünk. Ebből következik a kvantumelmélet egyik alapvető axiómája, amelynek értelmében egyetlen elemi jelenség sem jelenség addig, amíg nem észleljük. John Wheeler fizikus egyik története jól rávilágít erre. Egyszer egy társaságban húsz kérdéses barkohbát játszottak. Amikor ő következett feltűnt neki, hogy rendkívül sokáig tartott, míg társai kitalálták számára a feladványt. A játék megkezdésekor játékos társai az egyszerűbb bevezető kérdésekre, mint "Állat?", "Zöld színű?" gyorsan válaszoltak, a játék előrehaladtával azonban a feleletekre egyre hosszabb időt kellett várni, annak ellenére, hogy a játékszabályok értelmében csak "igen" vagy "nem" lehetett a válasz. Felmerült benne a kérdés, hogy ilyen egyszerű válaszokon miért kellett ilyen hosszú ideig gondolkozniuk. A megfejtés után a társaság tagjai elárulták a titkot. Nem találtak ki konkrét feladványt, hanem egy összeesküvést szőttek. "Eszerint minden kérdezettnek igaz választ kellett adnia arra a valóságos objektumra vonatkozóan, amire éppen akkor gondolt, de ennek összhangban kellett lennie az összes addig elhangzott válasszal." A történet tanulságát John Gribbin így kommentálja: "De mi köze ennek a történetnek a kvantumelmélethez? A rajtunk kívül létező világot akkor is valóságos létezőnek tekintjük, amikor éppen nem figyelünk rá. Hasonlóképpen, Wheeler is úgy gondolta, hogy valóságosan létezik az a válasz, amire neki rá kell jönnie. Az azonban nem létezett. Csak a kérdéseire kapott válaszok voltak valóságosak, ugyanúgy, ahogy a kvantumvilágról sem tudunk semmi mást, csak az elvégzett kísérleteink eredményeit. A megfejtés bizonyos értelemben a kérdések feltevése folyamatának eredményeképpen teremtődött meg, valahogy úgy, amint az elektron is csak az általunk végzett megfigyelésének köszönheti létezését."
Az előbb említettek, és a kvantummechanika története során felbukkanó elméletek (pl. Everett sokvilág-értelmezése) elemzése alapján Gribbin az alábbi következtetést fogalmazta meg: "A magam részéről jobbnak tartom a magányossági érvelést (szolipszizmus), amely szerint egyetlen egy észlelő létezik az egész Világegyetemben, éspedig én magam, és az általam végzett megfigyelés az egyetlen olyan, minden szempontból fontos tényező, amely a kvantumvilág lehetőségeinek hálójából kikristályosítja a valóságot." És ez az a meglátás, ami a különböző tudományágakon belül egyedinek tekinthető és eltér a hivatalos irányvonaltól, mivel a hangsúlyt egy tapasztalási folyamatban a tapasztaltról a tapasztaló felé tolja el. A megfigyelő szerepe fontosabb, mint a külső világé, hiszen ő maga határozza meg, milyen is legyen ez a külvilág. Itt is óvakodnunk kell azonban a túlértékeléstől, hiszen nyilvánvalóan egy téves szolipszizmus-felfogás az, amit Gribbin képvisel. Ugyanis legalább négy objektív létezőt feltételez: egy észlelőt, egy Világegyetemet és a kvantumvilágot, aminek legalább két lehetőségből kell állnia, ha az észlelő választani akar közülük. Ezzel ellentétben a lét tudati lét, a lét és a tudat egybeesik, és úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a fény korpuszkuláris vagy hullámtermészete: a rátekintéstől függ, hogyan nevezzük. Gribbin inkább egy szubjektív idealizmus felé közelít, amit az adott tudományos közegben pozitívan lehet értékelni, külön érdemeként elismerve a szolipszizmus - a nyugati filozófiában sok támadást és elutasítást kiváltó - fogalmának felvetését. Mindezek mellett a paradox, egyszerre érvényes, de egymásnak ellentmondó kijelentések elfogadásáig az elméleti fizika eljutott, de ugyanezt sajnos a sokkal szellemibb alapokon álló katolikus egyház nem tette meg. Az egyház nem tudta elfogadni azt, hogy érvényes lehet pl. egy unitárius, egy binitárius, egy trinitárius stb. szemlélet külön - külön és egyszerre is, eltérő szintű rátekintéseknek megfelelően. És ugyanúgy csekély az esély arra, hogy ilyesmit elfogadjon, mint arra, hogy a szubjektív idealizmus, vagy a szolipszizmus átformálja a modern tudományokat.
Varga Szabolcs:
"Talán a mai világban meg is ijednék, ha a fizikusok a mágikus szolipszizmussal kezdenének el példálózni. Biztosra vehetnénk, hogy eljött a vég.Attól sem biztos, hogy nyugodt lennék, ha ebben a XXI. századi teljes szellemtelenségben találna magára az Egyház, hiszen akkor sem sikerült neki, amikor még megközelítőleg sem volt ekkora a sötétség.
Valószínűleg ezek miatt a dolgok miatt kezelem fenntartással azokat a jelenkori politikai irányultságokat is, akik a Hagyományt olyanokkal akarják megismertetni akik a legalapvetőbb "igazságok" megértésére sem képesek. Nekik normális esetben csak egy "psszt!" járna.
Azonban kétségkívül baljós az, hogy egy ízig-vérig materialista szemlélet többet lát bizonyos dolgokból, mint az Egyház."
Bondi:
"Szerintem is addig jó, amíg nem vonják le általánosan a következtetéseket. A relativitáselmélet példája is mutatja, hogy egyáltalán nem a jó irányba történik lépés. Nem nehéz belegondolni, hogy mi történne, ha ennek is azonnal a technológiai vonatkozásait kezdenék kiaknázni. A borzalmak netovábbja volna, és sajnos a "tudomány" nagyon is ebbe az irányba tart. (Lásd pl. az időutazásról és a teleportációról szóló spekulációkat, amelyek nem mások, mint a longevitas és az ubiquitas végletekig vitt degenerációi.)"
