(Paramparya.INFO, 2006. november 27.)
A Magyar Nemzet hétvégi számának mellékletében figyelemre méltó cikk olvasható a közéletben szerepet vállaló nőkről. A jövő tavasszal esedékes franciaországi elnökválasztáson például a csinos Ségolene Royal lesz a szocialisták jelöltje. (Náluk legalább csinos hölgyek politizálnak; Magyar
országnak ezen a téren is csak lendvaik jutottak.) Az Egyesült Államokban is könnyen meglehet, hogy a csigolyaroppantó mosolyú Condoleazza Rice elnökjelölt lesz. Kétségkívül apokaliptikus jelenség lenne, ha a nagyobbik zsidó állam élére egy gyűlölettől feszülő néger nő kerülne.
No de nem ez a lényeg ebben a kérdéskörben, hanem azok az életellenes, degenerált, elmebeteg jelenségek, amelyek mindezt kísérik. Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban például külön előírások szabályozzák, hogy a különböző területeken minimum hány százalékot kell kitegyenek a nők. Vagyis nem a rátermettség, a tehetség a döntő, hanem az, hogy milyen nemű az illető. Ez a feminista fúriáknak azon rögeszméjéből táplálkozik, hogy a nőket a “csúnya, gonosz, hímsoviniszta” férfiak elnyomják. Érdekes módon senki nem teszi föl a kérdést, hogy ha ez ma a liberális, “felvilágosult” Európában elfogadott, akkor miért nem elfogadottak mondjuk a nürnbergi törvények?
Amióta világ a világ, a férfiak megkülönböztetett tisztelettel viseltetnek a hölgyek iránt. Tessék csak szépen tanulmányozni a világ vagy éppen hazánk művészetét az ókortól kezdve! (Igaz, hogy napjaink mainstream “művészete” jellemzően szellemi vagy akár a szó legszorosabb értelmében valóban homoszexuális kretének öncélú affektálása.) Az emberiség művészetében mindig kiemelt helyet foglalt el a nők, a nőiség tisztelete, imádata. A mostanában divatos feminista felhorgadások, amelyekben a nők elleni erőszakot abszolutizálják, hogy áttételesen a család intézményét rombolhassák, egyszerű manipulációk. Mert valóban mindig voltak olyan agresszív barmok, akik terrorizálták a feleségüket, gyereküket. Csakhogy olyan esetek is voltak és vannak, hogy nők ütötték agyon, lőtték le a férjüket, vagy épp mindenéből kiforgatták és hajléktalanná tették a férfit. Ha már az úgynevezett egyenjogúságról sipítoznak a feministák, hát erről is illene beszélni. De mindez természetesen csak szórványos jelenség, szerencsére. Megjegyzem, a “családon belüli erőszak” elleni harc legvéresszájúbb pártja, az SZDSZ mindeddig egyetlen szóval sem ítélte el, hogy a párt emblematikus figurája, a szőlőbirtokának a szekszárdi borvidékhez csatolását kilobbizó és ezzel erkölcstelenül fölértékeltető Wekler Ferenc többször brutálisan agyba-főbe verte a feleségét, majd elárvereztette a feje fölül (és saját gyerekei feje fölül) az asszony házát, noha az a tartozását a jövedelmeiből ki tudta volna fizetni. De a bosszú, úgy látszik, fontosabb volt, mint a pénz. Wekler most is az SZDSZ oszlopos tagja.
A kékharisnya boszorkányok nem női mivoltuk tiszteletét várják el, hanem női mivoltukat megcsúfolva férfivá akarnak válni. Ez pedig nyilvánvalóan aberráció. Arról nem beszélve, hogy politikai síkon ez csak fokozza a demokrácia amúgy is egyértelmű degeneráló hatását. Női szavazók tömegei szavaznak ugyanis a szakmai vagy eszmei mondanivalók teljes figyelmen kívül hagyásával, pusztán azért, mert valamelyik jelölt nő. De arra is volt példa (igaz, férfi jelöltek esetében), hogy egy ifjú hölgy azért szavazott 2002-ben a hazaáruló vörös gazemberekre, mert D-209 szerinte sármos férfi. Hogy mit képvisel, arról fogalma sem volt, és nem is érdekelte. Ez - a nyilvánvaló ízlésficam mellett - a súlyos degenerációt bizonyítja.
Mindezekből következik, hogy az általános választójogot és az életellenes demokráciát sürgősen föl kell számolni, a feminizmust mint nőellenes mozgalmat pedig törvényileg kell tiltani, a nőiség és a nők védelmében.
