(Paramparya.INFO, 2006. szeptember 23.)
Majd egy hete, hogy elment a kutyám. Talán furcsa lehet, hogy most erről írok, azonban úgy gondolom, hogy kevés fontosabb dolog van attól, amikor az elmúlással találkozol, amikor szemtől szemben állsz vele. Ásol, majd temetsz, s egyfajta fájdalmat érzel. Platón talán ettől is óvta volna az embert, védve a belső templomot, amelytől nem távolodhat el. Azonban mára talán semmi nem maradt nekünk a feszültségen kívül, amivel újra és újra szembe kell néznünk, ha emberek akarunk maradni.
Félnünk kell, rettegnünk kell, szenvednünk kell, és közben szembe nézni egy beteg világgal, ahol az embertől lassan az érzéseit is elveszik. Persze érez még ő, az ágyában ülve, óhhh az empátia, érzi eszmeralda fájdalmát. De azt hiszem, nem vagyok egyedül amikor sétálni indulok, a csillagokra nézek, és érzem, hogy egy vagyok velük, vagyis egy lehetek.
